In.: Fogarasy-Fetter Mihály: Pilisvörösvár története és néprajza. Pilisvörösvár Város Önkormányzata, Pilisvörösvár, 1998.

A környék az újratelepítés előtt

A törökök kivonulása utáni első összeírások meglehetősen szűkszavúak. Általában csak azt lehet belőlük megtudni, hogy a helység akkoriban lakott vagy lakatlan volt-e. 1690-ben Vörösvár lakott volt, Csobánka, Törökbálint, Torbágy, Békásmegyer, Solymár és Üröm pedig lakatlan. Vörösváron néhány lakos mellett csak egy postamester volt található.6

Ahol hiányzik az emberi kéz, ott földművelés nincs. Nyomait azonban itt-ott még fel lehetett fedezni. A környék általában nem nyújthatott szebb látványt, mint az ország többi elpusztított vidéke.

A törökök, akik a mai – mint írtuk – község területén egy végvárat emeltek, Vörösvárt Kizil hiszár palankaszi-nak1 nevezték. A Buda és Esztergom közötti út biztosítására a törökök palánkerődítményt építettek; mivel annak falai már messziről vöröslöttek, vörös palánkvárnak nevezték. Felépítéséhez a környék törökök által lerombolt templomainak faragott köveit használták fel.2

A budai apácák 1683-ban kelt feljegyzéséből megtudjuk, hogy: Vörösvár első postamestere a hitben elhunyt Huszár István lett, addig rajta és a családján kívül senki sem lakott ott. Az 1688. február 12-én a bécsi udvari kamara számára készített leírásban Vörösvárról a következőt olvashatjuk: …Vörösvár hosszú évek óta teljesen le van rombolva, puszta falu …ahol a törököknek palánkjuk volt.3

A török időkben (valószínűleg a vár lábánál) élt itt többek között egy Brko Sztuko nevezetű ember, akivel 1710-ben kelt kihallgatási jegyzőkönyv azt mondja róla, hogy a török időkben Vörösváron lakott és vadász volt. Szintén Kalászon összeírtak egy bizonyos Vörösvárecz Tamást, akit az 1711-es összeírás Vörösváry Tamásnak nevez. A kalászi anyakönyv 1700. február 4. és május 25. között hat keresztelési bejegyzést tartalmaz, melyek mellett az szerepel, hogy ex veteri Werischwar (a régi Vörösvárról). Minden bejegyzett szülőneve szláv hangzású; sem előtte, sem utána nem fordulnak elő Vörösváron.4

Buda visszafoglalása után a szövetséges hadvezetés hazabocsátotta a magyarországi szabadcsapatokat. Mikor aztán kiderült, hogy a nagyvezírt már nem lehet utolérni, a birodalmi segédcsapatokat a szél minden irányába szabadon engedték. Szeptember-október táján a brandenburgiak, a szászok, a svábok és a frankok sorban elindultak hazafelé.

Az 1690-es évek után a nép lassanként visszatért otthonába. Új telepesek is jöttek, akik a környéken telepedtek le.

Amikor a császári csapatok kénytelenek voltak Belgrádot feladni és észak felé visszavonulni, szerbek, bolgárok és románok tízezrei – félve a törökök bosszújától – Magyarországra menekültek. A szerbek alapították akkoriban Pomáz, Csobánka, Budakalász és Solymár községeket.

Az akkori földesúr Csáky László Schwarzwaldból sváb parasztokat kért. Vörösvárott 1689-től vannak német telepesek, Szentivánon 1724, Borosjenőn 1696 és ürömön 1699 óta.

Német telepítések a XVII. század végén

A törökök elűzésével, akik a magyar népességet majdnem kiirtották, a magyarországi németség számára új szakasz kezdődött, elhagyott területek új benépesítése.

A nagy csend uralkodott az egész országban. Az életnek újra kellett volna indulnia, a földeket meg kellett volna munkálni, de hiányzott a parasztság. Ezért a földesurak minden tájról és területről telepeseket hívtak Németországból. A hívás nyitott fülekre talált… sok ezren indultak útnak, hogy Magyarországon új életet alapítsanak, különösen azok a parasztfiatalok özönlöttek Magyarországra, akik apjuktól nem örököltek földet. A legtöbben Schwarzwaldból, Bajorországból és Ausztriából érkeztek.

A kivándorlás döntő indítóoka a vágyódás saját föld után. Az ügynökök toborzási cédulákkal, újsághirdetésekkel, csalogató ígérgetésekkel, személyes meggyőzésekkel, és a már letelepedett rokonok és barátok levelei gyengítették az ellenállást. A mondat: „3 év beszolgáltatás nélkül, nincs jobbágyság…” bizonyára ez volt a toborzócédulák legcsalogatóbb része. Voltak, akik egész örökségüket pénzé tették, hogy aztán a kezdeti átélt telepes évek után jómódban élhettek. Keserű csalódások is akadtak, az úgynevezett „hitzige Krankheit” megtizedelte soraikat, éhség és betegség kényszerítette őket a visszatérésre vagy menekülés jobb vidékekre.

Erdőket irtottak, mocsarakat csapoltak le, aknákat vájtak a kőzetbe és termékennyé tették a földet. A németekkel egy egészen más jellegű élet keletkezett, melynek ritmusát a kaszák kalapálása, a cséphadarók kereplése és a kézművesek kalapálása határozott meg. Kőházakat építettek, utcákat nyitottak, iskolákat alapítottak, földeket műveltek, mindezt úgy, ahogyan az eddig ismeretlen volt.

Súlyosan nyögnek a telerakott ponyvás kocsik, a kerekek mélyen beledarálják magukat a puha földbe, a lovak fújtatnak, és patkócsattogásuk elnyomja az erőteljes férfilépteket – sváb parasztok vannak úton egy új haza felé. Már hetek óta tart ez az utazás családostul, mindenestül. Bécs még néhány napi útra van, és meddig kell még utazniuk, hogy Magyarországra érjenek, azt itt senki sem tudja megmondani – hangzik a válasz, ha a menet este pihenőre tér és az út felől kérdezősködik. A válasz hatáság szinte olvasni lehet a kivándorlók arcán. Keményen és elszántan folytatják útjukat. Öreg és fiatal, mind egyazon torvénynek engedelmeskedik. Hátat fordítottak a hazának, elhagyták a földet, amelye eddig őseik és ők is kenyerüket vetették. Nincs visszaút.1

Sok ezer német parasztcsalád haladt lefelé a Duna mentén, a legtöbben hajón, mások saját fogaton, mind lefelé Hungarn felé.

Mi űzte el a parasztokat akkoriban a rögtől? Ínség, ínség és újra az ínség, politikai, gazdasági és személyes okok, ezek voltak a Magyarországra tartó sváb menetek okai, valamint a nagy és kicsi uraságok közötti viszályok és a zabolátlan francia önkényuralom.

A svábok legendás vándorlási kedve ugyanakkor egészen alárendelt szerepet játszott, ugyanis a XVII. század vége felé már csak kis számban vettek részt a vándormozgalmakban, habár egész Magyarország egész németsége még ma is a nevüket viseli.2

Mindenkinek nehezére esett az elválás az örökölt háztól és udvartól. Vérző szívvel tépték el az utolsó gyökereket, amelyek a hazához és néphez kötötték őket.

Légy hálás öreg hazádnak! Nagyra fogjuk becsülni a nemes kincset, átörökítjük gyermekeinkre és azok gyermekeire, megtanítjuk őket, hogy tiszteljék és óvják, legyenek és maradjanak azok, amik mi voltunk: derék német emberek. Ezzel a kemény elhatározással indultak útnak az ismeretlenbe.

Magyarország akkoriban kilátástalan helyzetben volt. A földeken gaz és bozót burjánzott, a falvak puszták voltak. Mocsarak és ingoványok mérgezték a levegőt. A törökök az egykor virágzó országot pusztasággá változtatták. Most az elnéptelenedett falvakat újra fel kellett építeni, embereket kellett oda telepíteni, akiknek szándékukban állt és képesek is voltak rá, hogy a földből ismét termést csikarjanak ki, a kereskedelmet és az ipart újra mozgásba lendítsék. Magyarországon már nem volt szabad munkaerő. Így csak a német paraszt maradt mint a népesség erre alkalmas eleme.

Vélemények a kitelepülésekről1

Már mindenütt lehetett hallani, hogy katonalevelek érkeztek Svábországba, Württembergbe és Badenbe, ahonnan már néhány év óta egy-egy ember Hungarn2-ba vándorolt ki. Még a frankfurti, augsburgi és stuttgarti újságokban is lehetett olvasni róla. A kivándorlást mégsem ajánlották. Többet beszéltek mostanság Magyarországról mint Mexikóról, ahova pedig három hónapig tartott az utazás, nem úgy, mint Magyarországra, három hétig. De azt is mesélték, hogy a Duna is nagyon veszélyes. És Bécs alá még senki sem jutott, az ulmi „skatulya” csak az öreg császárvárosig járt. De annyi német katona szolgált Magyarországon, akkor csak nem lehetett ott olyan embertelen.

A zentai csata után Savoyai Jenő sok ezer katonát3 bocsátott el. Ezek a Duna jobb partján… és a budai hegyekben telepedhettek le. Mindenütt földművesekre és kézművesekre volt szükség, mert minden kihalt volt. Mindenki annyi földet kapott, amennyit mg tudott művelni. A legtöbb leszerelt katona mégis visszatért hazájába. Ezektől a férfiaktól és legényektől is különböző híreket hallottak a családok Magyarországról.

Sok parasztnak vörös lett a feje a jó hírektől. Sok emberfoglalkozott a gondolattal, hogy Magyarországon új életet kezd és lesz 50 hold földje. Erről beszéltek aztán az utcán, otthon és a kocsmában is.

Mi tett benneteket mind új telepesekké? – prédikálta akkoriban egy pap Regensburgban. – Ki delejezett meg benneteket? Ne higgyetek a toborzóknak, akik előttetek gazdag embereknek játsszák meg magukat és úgy tesznek, mintha ott jólétre tettek volna szert, ahova benneteket is el akarnak csalni. Az ilyen akárhányszor is előhúzhatja az arany zsebóráját és csillogtathatja az aranygyűrűit, akkor is lélekkufár, aki fejpénzt kap valamennyiőtökért. Aki tud, térjen még most vissza a hazai röghöz és viselje türelemmel a sorsot, amit Isten rámért. Ne higgyétek, hogy Magyarországon elíziumi földek vannak, ne higgyétek, hogy ott a patakokban tej és méz csörgedezik, hogy ott a föld szántás és vetés nélkül hoz termést, és  hogy ott nem kell keményebben dolgoznotok, mint a hazátokban. Aki azt mondta nektek, hogy ott úr lesz a szolgából, nagyságos asszony a cselédlányból, nemes ember a parasztból és báró a kézművesből, az hazudik… Aki még tud, aki még nem égetett fel minden hidat maga mögött, az térjen vissza!4

Egy másik pap épp az ellenkezőjét prédikálta: Különös, hogy egész községek vándorolnak ki. Olyan nagy a nyomor Németországban? Maguk nem úgy néznek ki, mint a koldusok. Uraim, mivel ma még látom magukat és többé talán már soha, megmondom maguknak a teljes igazságot – mondta a pap. Az én hitközségem jómódú, nincs közöttük koldus… Csak az öntelt uraságok a hibásak, hogy alattvalóik elmenekülnek. Viszálykodási és uralkodási vágyuk újra és újra a német országba csalja az ellenséget; hol ennek, hol annak kell adózni, és aki éppen uralkodik a testek felett, az azt hiszi, hogy a lelkeket is vezetheti. Községem ősapái katolikusok voltak; a nagyapák evangélikusok lettek, 30 évvel ezelőtt a nép ismét katolikus lett, most pedig az új nemzedék legyen újra evangélikus. Mint ahogy a zsidók Egyiptomban követték Mózest, úgy kövessenek mind engem. És én most egy új hazába vezetem magukat.1

Egy másik tartományból meg kivándorolnak a protestánsok, mert katolikusokká kellene lenniük.

A pécsi püspök már az elsők között kezdte meg a környék puszta földjeinek svábokkal való betelepítését. A bécsi udvari kamarában található (az 1688. év magyar aktái között) levelében ez áll: Kész vagyok német nemzetiségű katolikusokat befogadni.2

Az 1689. kora tavaszán a budai városi elöljáróságra egy 1689. február 12-én kelt írás érkezett a német lovagi rend commenturi tartományának hohenfelsi uradalmából Matthias Hürlemann (vagy Hierlemann) jobbágy alattvaló és annak hajadon nővére nevében Mahlspüren faluból (ma a badeni völgy, konstanzi kerület), amelyben kérdezték, hogy is állnak a dolgok a szántóföldek, rétek és szőlőkertek ingyenes elosztásának ügyében. Kénytelenek ugyanis a francia fosztogatások, a sok hadisarc és a bajor népek átvonulása következtében beköszöntött drága idők miatt kivándorolni és kenyerüket más országokban megkeresni. Buda királyi fő- és székváros elöljárósága 1689. március 18-án azt válaszolja Matthias Hürlemann-nak, hogy nem- csak a telkeket kapja ingyen, hanem még több segítséget is kap. Ezután az elöljáróság felszólítja még Hürlemannt, hogy erről tájékoztassa a szomszédait, és ösztönözze őket is a kivándorlásra (1704. május 4-én meghalt).

Gárdonyi Albert sajnálja, hogy Hürlemannt nem találta meg a budai lakónévjegyzékben. Később megtalálták, mint Vörösvár kilencedik betelepülőjét.3

A főbizottság egy albizottságot választott a maga köréből, melynek vezetője Kollonitsch bíboros lett. Ez 80 ülésén az igazgatás minden kérdését írásban lefektette. A Politicum c. fejezetben, első bekezdés, javasolják nyilvános hívó okiratok elküldését mindennépnek. Engedélyezzenek a németeknek 3 vagy 5 szabad, minden beszolgáltatástól és robottól mentes évet a födlek majdani megművelése fejében.

Ugyanakkor nyomatékosan kijelentik, hogy ezek az alattvalók és parasztok ne adscriptitii glebae (röghöz kötöttek), még kevésbé jobbágyok, hanem szabad alattvalók legyenek és azok is maradjanak. Egy a Majna vidékéről érkezett telepes így nyilatkozott: A mi vonulásunk lényege ugyanis nem abban áll, hogy elköltözünk az országunkból mintha gonosz és gyanús emberek lennénk, hanem azért kötözünk, hogy asszonyunk és gyermekeink számára könnyebben megkeressük az élelmet, mert Frankország már tele vanemberekkel.4

És 1689. augusztus 11-én megjelent az első telepítési okirat. …Az egy ideje tartó belső és külső háború és a nagy ellenséges, valamint saját hadak és népek amiatti minden oldalról történő ide-oda vonulásai és ostromlásai által csaknem teljesen tönkre tett és elnéptelenedett örökös Magyar Királyság felemelése és benépesítése céljából legkegyelmesebben elhatároztuk, hogy mindenkit, lett légyen az bármiféle rendből, nemzetből és vallásból, kül- vagy belhonból, kinek kedve és szándéka van a nevezett Magyar Királyságban otthoniasan letelepedni, rendes megváltócédula1 felmutatása ellenében legkegyesebben fel- és befogadunk.

Ugyanazon évben kiadták az I. Habsburg-féle betelepítési okirat végrehajtási rendelkezései-t is.

A telepítési okiratot Kollonitsch Lipót érsek és Korompay Péter, a végrehajtási utasításokat pedig Khrapff Ferenc József írta alá. A magyar országgyűlés csak később hozott határozatot arról, hogy szabad telepeseket hívjanak az elnéptelenedett országba, annyi telket és földet adjanak nekik öröklődő vagyonként, amennyit csak meg tudnak művelni és több éves adómentességet biztosítsanak nekik.

1.  Lipót császár telepítési okiratban rögzítette, hogy a telepeseknek mit kell kapniuk a magyar földesuraktól: földet, állatokat, háztartási felszerelést és több évig tartó beszolgáltatás- és adómentességet.

Adam Müller-Guttenbrunn ezt írja könyvében: Nagymunkát kellett véghezvinni. Mocsarakat kellett lecsapolni, erdőket irtani, szőlőhegyeket beültetni, falvakat és városokat építeni, a bányászatot, amit egykoron a rómaiak folytattak, újra beindítani, és mindenek előtt a gabonatermesztést kellett nagyméretekben folytatni. Mindezért a telepeseknek több évre biztosították a minden beszolgáltatástól való mentességet. (A vörösváriak 3 szabad évet kaptak.)

Hatalmas volt a csábítás, és a német parasztok ezrei engedtek neki, elköltöztek, hogy új vidéken alapítsanak maguknak egy második hazát. Néha papjaik, tanáraik és kézműveseik kíséretében érkeztek az országba.

Bizonyára nem könnyű szívvel, hanem hosszú, sorsdöntő tanácskozások alatt érlelődött meg őseinkben az elhatározás, hogy elhagyják szülőfalujukat és elváljanak rokonaiktól, barátaikból. Tudták, hogy mindörökre szól, ha útnak indulnak az ígéretes Magyarország felé és ott hazát keresnek maguknak.2

Ilyen fájdalmas érzéseket juttat kifejezésre az a dal is, amelyet Bajorország nyugati vidékein és Svábországban énekeltek:

Költemények a betelepülési időkből

A Duna csak folyik és folyik
éjjel-nappal a tenger felé.
Hullám hullámot von maga után
de egyet sem látsz már.
Minden tavaszon visszatérnek a fecskék,
a gólya is megérkezik,
de akik Magyarországra mentek,
soha vissza nem térnek.

Magyarország a leggazdagabb ország,
sok bor és búza terem ott.
Így mondták Günzburgban,
a hajók már készen állnak,
ott sok hal és vad és szárnyas van
és végtelen a legelő.
Aki most költözik Magyarországra,
arany idők várnak arra.

A kedvesem is szerencsét próbált,
de nem csak úgy kedvtelésből,
és mielőtt az orgona harmadszor nyílik,
feleségül veszlek, – mondta.
Hét, hét hosszú esztendő telt el,
bárcsak lehetnék a kedvesemmel,
de senki nem tudja,
hol a sírja.
(ismeretlen szerző)

Neuberger Erzsébet: Haza

Elhagytam, ne kérdezzétek, mennyire fáj,
A helyet, ahol a napsugár először köszönt rám,
Ahol az első hang elhagyta ajkamat,
Ahol lelkemből dal fakadt.

Kemény kézzel jött a Sors
És elvitt őseink földjéről,
Oly egyedül vagy, hazám.
Csak halottainkat őrzöd ma már.

Egy német anya naponta elmondott imája így szólt akkoriban: A gyermekek, akiket nekem adtál, ó Uram, a Te ajándékaid. Add, hogy szíveiket jóságra és emberségre hajlítsam, hogy jó embereket neveljek belőlük. Uram, adj nekik értelmet, felismerést és jóakaratot; erre kérlek. Nem gazdagságot kérek számukra, ó Uram, hanem adj nekik egészséget és munkásságot; különösképp adj nekik nemes és szívós gondolkodást, amit nem hajlít meg az élet semmiféle vihara. Adj nekik éles látást, hogy meglássák a valóságot, hogy a világ csalfa fénye el ne vakítsa őket.1 Akkoriban sok sváb vett fájdalmas búcsút rokonaitól, ismerőseitől vagy kedvesétől:

Holnap indulnia kell a kedvesemnek

Holnap indulnia kell a kedvesemnek,
Búcsút kell vennie, erőszakkal, erőszakkal.
Odakint dalolnak már a madarak, dalolnak
már a madarak,
A sötétzöld erdőben, zöld erdőben.
Oly nehezemre esik elhagyni a hazámat,
Ha nem lenne remény a viszontlátásra.
Isten hozzád, Isten hozzád, Isten hozzád,
Isten hozzád,
Isten hozzád, a viszontlátásra.

Két turbékoló galamb ült
a zöld ágon, a zöld ágon;
Ahol két szerelmes búcsúzik,
két szerelmes búcsúzik,
Ott elhervad fű és fa, fű és fa;
Oly nehezemre esik…

Fű és fa elhervadhat,
De a mi szerelmünk nem, szerelmünk nem,
szememmel nem látlak, nem látlak,
de szívemmel igen.
Oly nehezemre esik…

Egy fecske nem csinál nyarat,
Még ha mindjárt az első is, első is,
és a kedvesem elszomorít, kedvesem elszomorít,
még ha mindjárt a legszebb is.
Oly nehezemre esik…

Játsszatok, ó zenészek,
Játsszatok egy búcsúdalt, búcsúdalt,
A kedvesem kedvére, kedvesem kedvére,
szomorodjék el ha akar, ha akar.
Oly nehezemre esik…
(ismeretlen szerző)

És mit találtak itt a német területekről érkezett telepesek? Elgazosodott, elmocsarasodott és pusztasággá vált tájak nyújtottak vigasztalan látványt idetelepülő német őseinknek.

A lakosság elpusztult, elmenekült vagy elűzték, elhurcolták. A korábbi földesurak, amennyiben még lehetett, újra birtokoltak, de újföldesurak is jöttek. Érdekeik először is azt kívánták, hogy az elnéptelenedett gazdaságokat ismét betelepítsék emberekkel, munkaerővel. Ezeknek az embereknek kellett a parlagon heverő, termékeny magyar földet megművelt területekké változtatni. Így telepedhettek le kiszolgált katonák, főleg németek, a törökök elleni harcok után a városokban és a falvakban. Az első földesurak, akik telepeseket hívtak, a következők voltak: az esztergomi érsek, Palatinus József, a Majtényi, Ráday és a Zichy család. Ugyanekkor Pest megyében is letelepedtek a németek. A magyar országgyűlés elhatározta, hogy az ausztriai tartományokból német nemzetiségű telepeseket hozat Magyarországra. Idehívott őseink több hullámban áramlottak a pannóniai medencébe. Különböző német vidékekről érkeztek. A budai hegységbe a legtöbb betelepülő a Feketeerdőből, Bajorországból és Ausztriából érkezett.

Vörösvár község betelepítése

Gróf Csáky László Vörösvár földesura ismerte nagyon jól a latin mondást: „Ubi populus, ibi obulus.”1 Ezért Schwarzwaldból kért telepeseket.

1687-ben az egykori földesurak is visszaértek elnéptelenedett birtokaikra. I. Lipót császártól telepeseket kértek a birodalomterületéről. Az első csoport 1689-ben érkezett Pilisvörösvárra délnémet területről, Svábországból. Ugyanabban az évben érkezett Vötter Christian is, aki a törökök elleni háborúban vett részt, de csak megsebesült.2

Vetter (Vötter) Christiant, (Schramberg,) aki 20 évvel ezelőtt ment Magyarországra, a törökök csapatával együtt mindjárt az első évben leverték. A postamesterről ezt tudjuk: 1690-ben csak néhány lakost lehetett itt találni, közöttük egy postamestert, Huszár Istvánt. A Hürlemann család is 1689-ben érkezett Pilisvörösvárra.3

Összesen 4 család érkezett 1689. július 4-én egy települési szerződéssel. A szerződés szabad utazást biztosított és letelepedést Vörösváron. Az eredeti szöveg így hangzik: Szerződés, Buda, 1689. július 4. Vörös Vár községnek, egyes svábországi parasztok befogadása ügyében. Expeditae sub. Lit. P. (Ez áll a szerződés hátoldalán.)4

A levél: „Szerződés Buda 1689. július 4-én. Mely szerint jelen svábországi parasztok, négy családban lévén, Vörös Várra menvén ott letelepedni szándékoznak. Mint az feljebbvalók által hivatalból közöltetett mindenkivel, a feltételek ugyanazok, megkerestetik a tisztelt szolgálatkész hivatal és a fent nevezett Vörös Várban található lakosság emlékezni arra, hogy a fenti parasztok ott hátráltatás nélkül befogadtassanak, kereskedelmüket és iparukat űzhessék, nekik segíttessék földet keresni, mindezenáltal történjék Királyi Felségének legkegyesebb akarata és szándéka.” Dátum.5

Christian Vötter/Fetter 1667-ben született Schrambergben és 1719-ben halt meg Pilisvörösváron. Édesanyja, Haas Magdolna, Tennenbronnból származik. Az 1696-os összeírásban a névjegyzékben elsőként szerepel, mert őt választották bírónak.
1696-ban Vörösváron már 64 német és két magyar házas gazdát írtak össze.

Vörösvár az első német település, amely a törökök kiűzése után a Budai-hegységben létrejött – írta Bonomi Jenő – 1685-ben a hely még teljesen puszta volt, 1690-ben csak néhány lakost találtak itt…

Az 1696-os összeírásban az áll, hogy a házrom adómentes év alig múlt el.6 1692-ben alakult meg a római katolikus plébánia. Az egyházi anyakönyvek az 1693-as esztendővel kezdődnek. Mindebből az következik, hogy a betelepülés 1692-93-ban történt, jobban mondva kezdődött meg. Az anyakönyvekben és az összeírásokban eleinte mindig új nevekkel találkozunk. Időközben, különösen a századfordulón, nagyszámban jelentek meg új betelepülők, tehát nem egyszerre érkeztek. …az első német telepesek nem üres kézzel költöztek ide: erre lehet következtetni az 1696-ban összeírt vagyonukból.7

A vörösvári német telepesek

Az anyakönyvek szerencsés módon megőrizték több család származási helyét. Ezek közül néhányat egyáltalán nem, másokat viszont csak részben sikerült értelmezni… A 64 német családból, akik az 1696-os összeírásban szerepelnek, csak 19-nek a származási helye derül ki az anyakönyvekből.1

A betelepülők Dél-németország különböző tartományaiból érkeztek. Szép számmal voltak közöttük svábok. A bajorok azonban az utólagos bevándorlókkal megerősödve az idők folyamán túlsúlyba kerültek és a más származású falubeliekre ráerőszakolták sajátosságaikat és nyelvüket. A Sváb2 utcán kívül, amely állítólag a község első utcája volt, szinte semmi sem emlékeztet az egykori sváb betelepülőkre.

Most pedig következzék az 1696. évi összeírás. Mint az első olyan összeírás, amely közvetlenül a betelepülés után készült, rendkívül értékes a számunkra. A betelepülés óta eltelt 3-4 év alatt őseinknek bizonyára keményen kellett dolgozniuk, hogy a lepusztult vidék valamelyest ismét hasznosíthatóvá váljon. Az összeírás ugyanakkor sejteti, hogy mi mindent kellett még elvégezni.

Összesen: fiú: 66, lány: 60, ló: 15, csikó: 1, ökör: 67, tehén: 122, borjú: 83, liba: 72, disznó: 139, malac: 52. Búza: 46 ½ mérő, rozs: 146 ½ mérő, árpa: 56 ½ mérő, zab: 62 mérő (elvetve). Hold szántó: 294 1/2, szekér széna: 146.3

Pilisvörösvár mai nyelvjárásának keletbajor-burgenlandi színezete van. Idősebb embereknél még néha találhatunk sváb reliktumokat.4
„Az összeírásból a következő kép alakul ki Vörösvárról:

Ez a Vörösvár község szép sík földön fekszik hegyek és erdők között nyugatra, Budától két nagy mérföld távolságra, a többi szomszédos község ismeretlen a német emberek számára, úgy mint az egész terület is.

Csáky László gróf itt a keresztény földesúr, amit neki évente be kell szolgáltatni, az még teljesen ismeretlen, hiszen a három mentes év még alig telt el.

A török időkben ezen Vörösvár községet török helyőrség foglalta volt el.

Borkimérés van ezen határban, és aki ilyent saját hasznára nyit, 15 krajcárt köteles a községnek fizetni minden akó bor után.

Valamint egy régi, téglakövekből épített kastély is látható volt vala itt annakidején, de már egészen összeomlott, csak a jó anyagból épített boltozatos pince sértetlen még, nagysága ca. 10 öl hosszú és 2 széles.

Gyümölcsösök is voltak ezen határban szép számmal a török időkben, de a masírozó népek teljesen tönkretették.
A hegy alatti községtől fél órányira kelet felé teljesen puszta szőlőkertek vannak, melyeket az mostani német lakosok elkezdenek kicsit rendbe hozni, de bor még nem terem ottan. A körben levő szántóföldek jósága közepes, kicsit vannak megművelve, ezért a császárnak a tizedet és a földesúrnak a kilencedet kell beadni.

Fent leírt Vörösvárat erdők veszik körül és így mindenféle jó építő- és tűzifája van. Azok nagysága, minta többi földé is, ismeretlen.

Rétek és legelők, úgyszintén mint az erdők, ismeretlen nagyságúak a lakosok számára.

Ezen község Vörösvár 22 fél és 44 negyed házból áll.”1 (porta. Szerző)

A német telepesek Vörösváron

A plébánia házassági anyakönyve, melyet 1696-tól vezetnek – főleg az első években gyakran megadja a házasulandók származási helyét is. Bonomi Jenő ezeket a bejegyzéseket közzétette Vörösvár község betelepítéséről c. munkájában. A betelepülők azonosítását a származási helyek anyakönyveiben fáradságos és időigényes munkával eddig még csak részben sikerült elvégezni. A kivándorlási időpont valamint Werner Hacker könyvei alapján sikerült tisztázni néhány betelepülő származási helyét:

1713. január 6-án elhunyt a Waldsteig-ből (Oberndorf, Sigmaringen körzete) 1690. augusztus 21-én elbocsátott Martin Schmidt. Egyszerre négy családot találunk Vörösváron, akiket 1691-ben bocsátottak el Hohenzollern tartományból. A Hechingen melletti Steinből érkezett Konstantin Konstanz feleségével és gyermekével, 1707. július 30-án, 63 éves korában hunyt el Vörösváron. Hans, Andreas és Konrad Peiter Rangedingenben lettek elbocsátva.2

Hans Peiter 1704. május 3-án, 50 évesen hunyt el Vörösváron. Velük együtt érkezett a Weilheim melletti Hechingenből Georg Wiest a feleségével és gyermekeivel (név szerint ismertek: Michael, Konradt és Franz), akihez a budai hegyekben szerteágazó Wieszt család eredete visszanyúlik. 1697-ben özvegyként feleségül vette Barbara Wingertet, aki a svábországi Finningenből érkezett. Georg Wiest 1721-ben, 60 évesen hunyt el Vörösváron.

A fent nevezettekkel együtt indult útnak Magyarországra Konrad Landolt is a feleségével, Katharina Hirlingerrel és gyermekeivel Annával, Johannal, Kasparral és Marta Sibillel.

1692. szeptember 25-én kapta meg Sylvester Mannherz napszámos, mint egy népes család feje, a Sigmaringen melletti Tafertsweilerben az elbocsátást. Vele költözött második felesége, Katharina Fischer az első házasságából származó két gyermekével, Hans és Simon Fischerrel együtt, továbbá első házasságából származó gyermekei, Martin és Katharina Mannherz is, valamint a közös házasságból származó Johann Mannherz is.

Tafertsweilerben maradtak a felnőtt gyermekek: Nikolaus, Josef és Anna. A családot 1696-ban írták össze Vörösváron. Nikolaus Mannherz később érkezett és 1703-ban Vörösváron feleségül vette a Hohenzollern tartományból származó Barbara Ringet. Sylvester Mannherz-cel együtt bocsátották el Tafertsweilerből Christian Wickert is feleségével és 4 lányával együtt. Hogy adósságait törlessze, a napszámos eladta hűbéres házát 50 aranyért. Magyarországon sosem lett gazdag. 1696-ban csak egy tehén és 1 hold föld után adózott. Wicker 70 évesen halt meg Vörösváron 1709. március 8-án.

Eschendorfból, ami Tafertsweilerhez tartozik, harmadikként érkezett Vörövárra ugyanazon évben Jakob Fencker a feleségével, Ursula Wickerrel, fiaival és lányaival együtt. Talán Christian Wicker sógora lehetett. Ő is megtalálható az 1696. évi összeírásban.

Felix Hansefratz, aki Endermettingenből érkezett, 1693-ban 12 aranyat fizetett a stühlingeni járadékhivatalnak megváltásként. Azután feleségével, Agatha Weissenbergerrel, fiaival, Simonnal, Martinnal és Hanssal Vörösvárra költözött, ahol Martin 1710. január 21-én, Simon pedig 1714. február 20-án megnősült.

Johann Zengerle 1675-ben váltotta ki magát és szabad polgárként élt Sigmaringenbdorfban. A fia, Meinrad pék, és a lánya Sabina kivándoroltak Vörösvárra. Apjuk halála után elhívták özvegy édesanyjukat, Julianna Mehlknechtet Vörösvárra. Ő 1699 nyarán érkezett Magyarországra és magával hozta az időközben házasságon kívül született Eszter nevű lányát.

Meinrad Zengerle 45 évesen halt meg Vörösváron 1712-ben. Sabine Zengerle 1699. június 25-én ment feleségül Sebastian Knieselhez.

A Walburga Metzgerrel házas Georg Keesst 1692. szeptember 12-én bocsátották el Obermarchtalból Magyarországra; Vörösváron telepedett le. 1702-ben halt meg Vörösváron Johann Gropp metzger, aki 1669. április 24-én született a Göpingen melletti Dponzdorfban és 1698. május 27-én feleségül vette Vörösváron Ursula Schwaigert, aki Oberbissingenből származott.

Ki és mi indította németjeinket arra, hogy elhagyják hazájukat, erre már korábban megpróbáltam válaszolni. Joggal feltételezhetjük, hogy az első német telepesek nem üres kézzel jöttek. Erre következtethetünk az 1699. évi összeírásban szereplő vagyonukból.1

A családok számának alakulása:
1689:  6 család
1696: 66 család
1698: 72 család
1700: 90 család
1701: 67 család

A csökkenés oka az volt, hogy: Inde 30 Incolae segquenti alstate abire tendunt. (Nagykovácsiba szándékoztak költözni.) Ez a 30 család vetette meg Nagykovácsi alapjait.2

A telepítés folyamata

Gróf Csáky László III. Ferdinánd királytól 1649. április 17-én adományozólevelet kapott, amely őt Tata és a környező falvak (Vörösvár is ide tartozott) birtokosává tette. Az ajándékozást 1695. május 7-én Lipót király is megerősítette. 1696-ban, amikor a faluban már 64 német és 2 magyar gazda lakott, még az ő tulajdona volt. Ugyanabban az évben eladta a birtokot Franz Joseph Krapff bécsi császári tanácsosnak. Az átruházást Lipót király 1698. június 30-án tudomásul vette. 1715 körül a dominikánusok birtokolták a falut mint jelzálogot.1

A falu elsődleges betelepítése kétségtelenül Csáky gróf érdeme volt. Huszár István vörösvári postamester ekkoriban vette meg a Daskóczi-féle örökösöktől Üröm pusztát 600 aranyért.

1712-ig a pesti dominikánusok gazdálkodtak Vörösváron. 1727-ben Franz Joseph KRAPFF Tata és Vörösvár tulajdonát eladta Eszterházy József galántai grófnak. 1746-ban aztán nádasi Tersztyánszky József esztergomi alispán szerezte meg Vörösvárt vásárlás útján.2 Ő vásárolta meg Solymár birtokát is. 1769. július 17-én halt meg utód nélkül.

Nádasi Tersztyánszky János után Vörösvár földbirtokosai a következők voltak:

1769-től Majtényi Károly. Halála után Solymárt Majtényi Lucia kapta meg, Vörösvárt pedig az ifjabb Majtényi. A Majtényi család 1848-ig volt itt földbirtokos. Azután puchói  Marcibányi István volt a földesúr, majd Karátsonyi Guidó, utána pedig Karátsonyi Jenő következett, aki 1933-ban halt meg Solymáron. Legvégül Keglevich Imre volt a földesúr, aki örökbefogadója nevét felvéve Karátsonyi Imre néven birtokolt. 1964. augusztus 19-én halt meg Budapesten.

A Magyar Országos Levéltárban található 1685-ben kelt feljegyzés szerint, amely Óbuda akkori birtokosainak összeírása alapján készült, Óbuda környéke 1685-ben a népesség szempontjából a következőképpen nézett ki:

Óbuda város:   40 lakott telek
Szentendre:      teljesen lakatlan
Békásmegyer:  teljesen lakatlan
Budakeszi:       15 lakott telek
Budaörs:          teljesen lakatlan
Zsámbék:         huszárok és hajdúk által megszállt kastély
Tök:                 50 lakott telek (magyar község)
Veresvár:         teljesen lakatlan

A budai hegyvidéken 1690-ben új összeírások készültek, melyek szerint Vörösvár, Pomáz és Zsámbék is lakott volt. Lakatlanok a következő helyek voltak: Csobánka, solymár, Hidegkút, Borosjenő, Szántó és Üröm.

A betelepítés nem egyszerre történt, hanem folyamatosan. A betelepülők többsége a XVIII. század közepéig érkezett Vörösvárra. A betelepítés 1703 és 1711 között a kuruc harcok miatt lassúbbá vált.

1715-ben 47 adóköteles háztartást találunk, ebből 45 német és 2 magyar.3
1720-ban 73 adóköteles háztartás van Vörösváron, ebből 69 német, 3 szláv és a postamester.1

1745-ben Szentivánnal együtt 1055 lakosa van.2 In Matre sicut in Filiali sunt puri Catholici Germani.3

1747: Natione omnes Germani puri Cetholici praeter Judeos.4

Az első betelepülők a templom mellett telepedtek le. A templom mellett létrejött utcát később Sváb utcának nevezték el. Az első halottakat a templom mellett temették el. A temető sokáig volt a templom mellet. Jóval később az új temetőt a Solymári utca két oldalán nyitották meg. Ide 1923-ig temettek. Új temető 1923 óta a Csobánkai úton van.

Pilisvörösvár első telepesei svábok voltak, Svábországból (Feketeerdő, Baden Württemberg) jöttek. Ez a terület 1805-ig Ausztriához tartozott. A svábok elnevezés gyűjtőfogalommá vált. Minden magyarországi németet svábnak neveztek, még ha nem is voltak mind svábok. Az elnevezés oka az lehet, hogy Lajos, a badeni őrgróf sváb csapataival egyedül védelmezte Magyarország felszabadítása után az ország belső területeit.5

Miután Lotharingiai Károly Nagyvázsonynál és Savoyai Jenő Zentánál az egész török hadsereget megsemmisítette, a keresztény sereg nagy részét elbocsátották és hazaküldték. Nagy vándorlás kezdődött – többnyire Budán át – nyugat irányba. A leszerelt katonák útközben szép tájakon jártak, amelyek nagyon megtetszettek nekik, ezért a legtöbben úgy határoztak, hogy nem mennek haza, hanem itt maradnak és letelepednek. Többek között Cristian Vötter is így döntött. Aki Buda visszafoglalása után vett részt a török elleni harcokban. A csatározásokban megsérült, és már nem tért vissza hazájába.

Az első utcák, ahol a parasztok felépítették a házaikat, valószínűleg a következők voltak:

Sváb utca:                    Pék utca
Nick utca:                    Zsák utca
Zsidó utca:                   Új utca
Kis új utca:                  Diófa utca
Pásztor utca:                Pacsirta utca
Legelő:             Szántói út
Csobánkai út:               Káposzta utca

Bonomi könyvéből (Vörösvár betelepítéséről…) tudjuk, hogy az 1696-1745 közötti időben Vörösvárra 43 jegyes érkezett Svábországból, 17 Bajorországból, 15 Ausztriából, 15 pedig más vidékekről. Ez azt jelenti, hogy a legtöbb betelepülő Baden-Württembergből érkezett. Később azonban egyre többen érkeztek Bajorországból, akik aztán nyelvüket, felfogásukat és szokásaikat ráerőszakolták a svábokra. A vörösvári német nyelvjárásról megállapítható, hogy bajor-burgenlandi nyelvjárás, és sváb elemek már csak elvétve akadnak benne.

Vörösvár telepesei a betelepülés idején parasztok voltak, kézműveseket, iparosokat eleinte ritkán hallunk. Csak később lett minden, a falu életében nélkülözhetetlen foglalkozásnak képviselője. A telepesnek mindenhez értenie kellett. Egyébként amíg a községek kicsik voltak és a népnek a földdel kellett küszködnie, az ipar sem tudott igazán fejlődni. Az iparos valószínűleg csak mellékesen űzhette foglalkozását, mert maga is kénytelen volt a földön dolgozni. Eleinte házasságkötéskor nem is kérdeztek rá a házasulandók foglalkozására. Az anyakönyvekben csak itt-ott találunk utalást a foglalkozásra:

1696. október 2. Josep Baumperle vincellér
1696. október 2. Georg Schellhamer bognár
1696. október 2. Lorenz Koch vincellér
1697. május 27. Johann Gropp hentes

Ezeken kívül a következő foglalkozásokkal találkozhatunk még: ács, katona, csizmadia, sebész, takács, pék, hadnagy stb.

A XVIII. század közepén egyre több iparos érkezett. Itt emlékeztetni kell a kiszolgált katonákra is, akik különböző időszakokban telepedtek le Vörösváron és a környéken.

Hogy a vörösvári betelepülők milyen vagyont hoztak magukkal, azt nem tudjuk, de hogy mijük volt az 1696-os első összeíráskor, azt igen. (Lásd a táblázatokat!) Arról is tudunk, hogy mit kaptak a betelepülők az első földesúrtól, Csáky László gróftól. Feltételezzük, hogy telkeket mértek ki a számukra, hogy felépíthessék házaikat, szántóföldet és szőlőkerteket ültethessenek be. Szántóból mindenkinek annyit, amennyit fel tud törni, szőlőkertből is annyit, amennyit be tud telepíteni. Mindenkien ennyi legyen a tulajdona a háza mellett. ezenkívül három adómentes évet kapjanak. A három letelt szabad év után méressenek ki a megművelt földek és osztassanak ki. Másodszor megengedtessék nekik, hogy fát gyűjtsenek a háztartásuk számára, de megtiltassék, hogy akár száraz, akár zöld fát eladjanak. Harmadszor megengedtetik nekik, hogy házhelyet és telket eladjanak és elcseréljenek, mindezt azonban urasági tudomásulvétel és előzetes engedély birtokában. Negyedszer valamennyien kötelesek György-naptól kezdve minden szántóföldi termésből a kilencedet, a szőlőkertek terméséből pedig a tizedet leadni. Hasonlóképen a robot, akinek igásállatja van, köteles azokkal évente 12 napot robotolni és 12 nap kézi robotot végezni, akinek azonban nincsen igásállatja, a z köteles évente 24 nap kézi robotot teljesíteni. Ezenkívül mindenki köteles György-napkor egy arany és 30 krajcár földszolgálatot leadni, valamint Mihály-napkor újra egy aranyat és 30 krajcárt. Ötödször: a mészárszék és a kocsma bevételéből is beszolgáltassék.

Azt kell feltételeznünk, hogy őseink, amikor Vörösvárra megérkeztek, nem voltak túl gazdagok, de koldusszegények sem. A korai időszak első összeírásai arra engednek következtetni, hogy a Vörösvárra betelepülő németeknek volt bizonyos magántulajdonuk, tehát nem kellett mindenért itt megdolgozniuk. Lehetséges, hogy pénzt is hoztak magukkal, mint például a szentivániak:

…elhoztuk a mi kis pénzünket, hogy talán csak kaphatunk érte egy darabka kenyeret. 1729.1

A solymáriak életével azonban össze sem lehet hasonlítani a vörösváriak életét. Kaiser Károly, Solymár egykori plébánosa, a következőket írja a plébánia történetében: Amikor ideérkeztek (az ősük Solymárra), nagyon szegények, vagyontalanok voltak. Az egész család egyetlen szobában lakott. Facipőt hordtak, a férfiak még vasárnap a templomba is fehér vászonnadrágban mentek, amely elé kötényt kötöttek.1

Habár (többek között a vörösváriak is) nem kaptak mindent készen (házat, állatokat, szerszámokat stb., mint a későbbi telepesek a 40-es évekből kezdve a századfordulóig), akik a fiatal császárnő, Mária Terézia és fia hívását követve Regensburgtól lehajóztak a Dunán a távoli, vad budai hegyvidékre, munkájukat hamarosan siker koronázta.

Sok igazság rejlik a bajor és sváb kivándorlókról szóló népdalokban:

Felfelé lovagolok egy lovon,
Lent voltam Magyarországon,
Zsinóros a kabátom,
Magas karimájú a kalapom.
Magyarországon
Megégette a nap heve,
Hogy idefent a Duna partján
Senki fel nem ismer, bizony ám.

Ha szemem kék nem lenne,
 Ha hajam szőke nem lenne,
Bárki gondolhatná,
Hogy idegen a fajtám,
De ha szóra nyitom ajkamat,
Bárki meghallja majd,
Nem vagy te magyar,
Igazi sváb vagy, az.

Szívem majd megszakad,
Barátim mind itthagytak,
A gyerekek meghaltak,
Az asszony is sírban van,
Egymagam jövök haza,
Eddig hozott a vándorbot,
lejártam lábamat.
Svábországban legyek a sírban majd.

Mivel a vörösváriak rögtön az ország felszabadítása után telepedtek itt le, még nem tudták, hogy a földesúrtól mit kell kapniuk. Nem így azok, akik később jöttek.

Jóbaházi Dőry László ezt írta 1712. július 25-én: Tolna megyei Tevel birtokomon több mint ezer alattvalóra van szükségem, melyeknek megígértem, hogy három egészévre mentesítem a császári és az uradalmi beszolgáltatásokból. Dőry a kivándorlási készséget mutatóknak 1718-ban kelt toborzólevelében a következőket ígérte: 30 hold szántó, 8 napi rét, 16 napi szőlő, egy nagy házhely, legelő és fa.

A földesurak egy idő után kihasználták a betelepülőket. Károlyi Sándor a szatmári béke (1711) után ezt írta feleségének: Egy személy alig 50 krajcárunkba kerül. Ha majd megtelepednek, százezreket fognak jelenteni.

Valószínűleg gróf Csáky László is tisztában volt azzal, hogy birtoka csak akkor képvisel értéket, ha emberek lakják, akik a földet feltörik, akiktől munkára, terményekre és pénzre számíthat. Ezért nem is alaptalanul feltételezzük, hogy mindent beszerzett a betelepülők számára, amire szükségük volt a föld megműveléséhez.